Molnár Ambrus: A nemzeti összetartozás napjára

Már egészen kisgyermekként is sokat jártunk a nagyszülőkhöz. Gazdagnak mondhattam magam e tekintetben, hiszen találkoztam mind a néggyel. Igaz, Papát csupán kétéves koromig ismerhettem. Sajnos olyan közös képünk, melyet az emlékeimből hívok elő, nincs. De egyik-másik fényképen ott vagyunk egymás mellett. Mamival tősgyökeres alföldiek, akik a hajdúk fővárosában, Hajdúböszörményben éltek. A múltrendszer anyagilag kisemmizte őket is. Magyar reformátusként élték át az államosítást. A látható értékeiket, a tanyát, gépeket, földeket és még ki tudja mit erőszakkal elvettek. Megmaradtak egymásnak láthatatlan kincseikkel: a Bibliából származó istenismeretükkel és a személyes istenkapcsolatukkal. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és lelki megnyomorításban Jézus Krisztus, a keresztyén ember személyes jövője, továbbra is aktív cselekvővé tette őket. Még ma is rendszeresen hallom: Papa mindig kihúzta magát, hogy a református presbitérium tagja lehetett. A veszteségek ellenére is mindene volt az a keresztyén egyház, mely a lehetetlen körülmények ellenére is az isteni jövőt képviselte és hirdette. Ha az istentisztelet előtt akármilyen vendég is toppant be, mindig feltette a kérdést: „Jöttök vagy nem jöttök, én megyek a templomba. Utána találkozunk!” Örökre megjegyeztem ezt a mondatot. Világos egyszerűséggel, de mégis prófétai tömörséggel benne van ebben annak a keresztyén identitásnak a megvallása: a megmaradásunk és jövőnk Isten természetfeletti munkájától függ!

Tata és Sári mama egyszerű földműves magyar reformátusok voltak, akik egy merőben más vidéken, az erdélyi Lőrincrévén éltek. Románul Leorint. Hozzájuk csak úgy lehetett eljutni, hogy előbb meg kellett állni a határon. A határ az a hely volt, ahol még használhattad a magyart, de előny volt, ha már tudtál románul. Mindez nem okozott gondot Édesapámnak, aki folyékonyan társalgott valamennyi határőrrel. A nyelvváltás, az idegen feliratok, a Daciak tömkelege és új ízek azért nem okoztak különösebb megdöbbenést, mert mindig is tudtuk a testvéreimmel: mindez régen a miénk volt, de elvették. Történt valami nagy igazságtalanság, amikor mi még nem éltünk és ennek a múltbeli eseménynek hatása van egészen máig. Mindennek szinte megszámlálhatatlan lenyomata van. Volt olyan, hogy apa azért kapott pofont a buszon, mert magyar volt az anyanyelve. De Tata egyszer azt is mondta, hogy ismert olyan románokat is, akik jobban szerették volna, ha Magyaroroszág része marad Erdély! Bár ők valószínűleg kisebbségben voltak. A sokféle tapasztalat és indulat ellenére számunkra soha nem volt kérdés, hogy azt a várost, amin áthaladunk Kolozsvárnak hívják vagy Nagyenyednek, annak ellenére, hogy a településnévtáblákon Cluj-Napoca és Aiud szerepel. Azért nem, mert bárhova mentünk, akár Zolti bácsihoz, akár Enikő nénihez, Pistukáékhoz vagy Rózsika nénihez, esetleg Pityu bácsihoz és Edit nénihez, mindenhol magyarul beszéltünk és református templomban voltunk vasárnaponként. Persze voltak, akik csak románul tudtak. Velük csak apa beszélt.

Egy kisgyermek számára a világ megismerésében és felfedezésében a kiindulási pont az a kor, melyben megszületik és felnő. Ez az idő egyfajta norma számára, viszonyítási pont marad élete végéig, amihez képest mindig mérni lehet a jobb, esetleg rosszabb időket. Mindez természetes, hiszen az ember személyes tapasztalatai mindig az idő egy szűk periódusából származtak. Ennek ellenére a történelem nem egymástól elválasztható blokkok sorozata, hanem az az életfolyam, melyben az emberi generációk egymást követik, párhuzamos együttélésekkel és átfedésekkel. Ez azt is jelenti, hogy a személyes tapasztalataink egy jelentős része azoktól a személyektől származik, akik életének kezdete időben megelőzött bennünket. Sőt bennük is jelen van, az előttük élt generáció. Ezért amikor magunkról beszélünk, akkor ezzel az előttünk jártakat is megemlítjük.

A történelmi múlt mindig a jelen része lesz. Ezért mondja a zsoltáros is: „Amiket hallottunk és tudunk, mert ősink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedékének.” (Zsolt 78,3-4) Mert a jelen mindig a múlt következménye is. Éppen ezért a múlt fényében válik érthetővé a jelen. A fájdalmaival, igazságtalanságaival, nehézségeivel, de örömeivel és jövőképével együtt.

 

Trianon 100. évfordulóján vissza kell mennünk a történelemben és ki kell mondani az igazságot: a békediktátum maga a gyalázat volt, melynek végső törekvése nem volt kisebb, mint befejezni a már korábban elkezdett törekvést: a magyarságunk eltörlését. A helyreállás, a továbblépés a szembenézéssel kezdődik. Ez azonban csak egy része annak, amit az évfordulón meg kell tennünk. A zsoltáros így folytatja: „Amiket hallottunk és tudunk, mert ősink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedékének: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt.” Zsolt 78,3-4

Ma azért nézhetünk vissza, mert Isten oly sok viszontagság ellenére megtartott bennünket. Az elmúlt 100 év és 1000 év minden veszteségével és fájdalmával Isten természetfeletti dicső tetteit és erejét visszhangozzák. Miközben Isten Jézus Krisztusban a személyesen megkapható örök életet, a halhatatlan életet hirdeti keresztyén gyülekezetek által a világon, ebben a küldetésben számol a magyarsággal is. „Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat, ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.” Zsolt 78,6-7

A megmaradás egyben küldetést is jelent! A végső megmaradásunk és jövőnk attól függ, hajlandók vagyunk-e részt venni Isten természetfeletti munkájában!

 

Molnár Ambrus, református lelkipásztor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Betűméret növelése
Kontraszt beállítása